2016. december 27., kedd

Az Afrikai Nemzetek Kupájának története I.


Január 14-én veszi kezdetét a 2017-es Afrikai Nemzetek Kupája Gabonban. Mivel Afrika és Európa országai között nincs jelentős időeltolódás, az ANK mára a világ harmadik legnézettebb labdarúgó-eseménye lett a VB és az EB után. Az öreg kontinensen legnagyobb arányban a Franciaországban élő afrikai származású lakosság körében népszerű, de az Eurosport 1994 óta tartó közvetítéseinek hála Magyarországon is sokan követik már a mérkőzéseket. A mostani már a 31. seregszemléje lesz a fekete kontinens legjobb labdarúgó-válogatottjainak, az első kiírásra ugyanis még 1957-ben került  sor (három évvel az első EB előtt), azóta pedig általában két éves időközönként követik egymást a megmérettetések. A torna története során három különböző kupáért versengtek már a résztvevők, mivel a világbajnoki trófeához hasonlóan korábban az Afrika legjobbjának járó díjat is végleg megszerezhette az a válogatott, amelyik háromszor megnyerte a kiírást. Visszatekintésünk első részében így az időrendben első, Abdelaziz Salem trófeáért zajló küzdelmekkel foglalkozunk.






Abdelaziz Salem,
a CAF első elnöke
Miután az 1956 júniusában megrendezett lisszaboni FIFA-kongresszus a nagyon alacsony taglétszám miatt visszautasította az Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) elismerését, a kontinens ekkor még mindössze három országából érkező hét küldöttje kivonult a találkozóról és az Avenida nevű hotelben azonnal elhatározta, hogy már a következő esztendőben megrendezik Afrika első kontinensviadalát, mégpedig az épp az akkori viszonyok között modernnek számító stadiont építő Khartoumban, Szudánban mely alig fél évvel korábban vívta ki a függetlenségét. A torna időpontjául azért választották már ekkor a „téli” időszakot, mert számos országban a nyári kánikula lehetetlenné tette volna a rendezést. Alighanem végül az első sikeresen lebonyolított kupa is hozzájárult ahhoz, hogy végül még abban az évben, 1957-ben mégis felvette a világszövetség a CAF-ot a tagjai közé, első elnöke pedig az a civilben agrármérnök, egyiptomi Abdelaziz Abdallah Salem lett, aki az Afrikai Nemzetek Kupájának első trófeáját is felajánlotta.
Az afrikai országok függetlenné válásának évszámai
Ha rátekintünk az itt látható térképre, mely az afrikai országok függetlenné válásának időpontját mutatja, akkor  talán azonnal érthetővé válik, hogyan fordulhatott elő, hogy a torna első kiírásának idején még csak négy ország adta le a nevezését. A kontinens jelenlegi országainak nagy része ugyanis ekkor még nem alkotott önálló államot, hanem különböző európai országok gyarmati fennhatósága alatt állt. Az eredeti kiírás szerint az első tornán két elődöntőt rendeztek volna, miután azonban Dél-Afrika jelezte, hogy az apartheid miatt nem hajlandó fekete bőrű labdarúgókat állítani a csapatába és csak "fehér keretet" hajlandó kiállítani, kizárták a tornáról, majd 1958-ban a CAF a tagjai közül is hosszú időre száműzte az országot.










Ad-Diba az első gólkirály
Ad-Diba
Így az első Afrika Kupán mindössze három válogatott vett részt, és a sorsolás alapján az első összecsapást a hazai válogatott, Szudán vívta Egyiptommal február 10-én, a khartoumi stadionban mégpedig telt ház, mintegy 30 ezer néző előtt.
A tornák történetének első találatát az egyiptomi Rafaat Ateya érte el a 21. percben büntetőből, melyet Borai Bashir ugyan még kiegyenlített a második félidő elején, ám a később játékoskarrierje után játékvezetőként is döntőt vezető Ad-Diba végül a fáraóknak vívta ki a győzelmet és a döntőbe jutást. A hivatalos formájában Mohamed Diab Al-Attar névre hallgató, akkor 30 esztendős csatár az Etiópia elleni döntőben rögtön be is írta magát a legendák közé, ugyanis négyszer is betalált a hálóba, ami azóta sem sikerült senkinek az Afrika-kupák fináléiban, Egyiptom pedig magabiztos 4-0-s sikerrel hódította el az ANK történetének első 
bajnoki címét.






Két évvel később újra csak ugyanaz a három válogatott találkozott egymással az ANK második kiírása alkalmából, a rendező pedig ezúttal az Egyiptom és Szíria egyesüléséből létrejövő Egyesült Arab Köztársaság volt. A csapatok immár körmérkőzéses rendszerben mérkőztek meg egymással rendhagyó módon májusban, és mindhárom mérkőzésnek a kairói Al Ahly Stadium adott otthont, mégpedig európai vendég-játékvezetők (a jugoszláv Bajics és a görög Cisszisz) felügyeletével, de a kispadokon is három kelet-európai szakember ült. A hazaiakén például az egykori MTK-ikon, a ’38-as VB-döntőn is betaláló Titkos Pál. Az első összecsapás rögtön a legutóbbi torna döntőjének megismétlése volt, ám Etiópia visszavágás helyett újra csak négy gólos vereséget szenvedett a mostani vendéglátóitól. A négy találatból ezúttal hármat az alig 21 esztendősen berobbanó Mahmoud El-Gohary szerzett, aki 1988-ban szövetségi kapitányként is győzelemre vezette az egyiptomi válogatottat.
Az 1959-es kupa átadása
A torna második mérkőzésén aztán Etiópia 1-0 arányban alulmaradt Szudánnal szemben is, így végül a két szomszédos ország zárómeccsén dőlt el a győztes kiléte. A mérkőzés alakulása ezúttal is hasonlított a két évvel korábbira, az egyitpomiak megszerezték a vezetést már az első játékrészben Essam Baheeg révén, ám a szudáni Siddiq Manzul a második félidőben egyenlíteni tudott, végül Baheeg a 89. percben a szudáni kapus hathatós segítségével duplázni tudott és megszerezte a hazaiaknak a 2-1-es győzelmet, ezzel pedig a második trófeát is.






A következő Afrika Kupára már három évet kellett várni, ugyanis ekkor már kilenc ország nevezett a tornára, így 1961 tavaszán és őszén selejtezőket is rendeztek. Ezek során még ketten jutottak el Addisz-Abeba, a „final fourba” a rendező Etiópia és a címvédő Egyiptom mellé (Szíria ekkor már kilépett az Egyesült Arab Köztársaságból, de Egyiptom 1971-ig még egyébként ezt a nevet használta, az egyszerűség kedvéért azonban mi maradunk a ma is használt elnevezésnél).
Az 1962-es győztes etióp válogatott a kupával,
Luciano Vassalo a jobb szélen álló játékos
1962 januárjában az első elődöntőben a hazaiak léptek pályára Tunézia ellen, és a 29. percre már két gólos hátrányba kerültek. Ekkor azonban a mai napig válogatottsági rekorder, félig olasz származású Luciano Vassalo vezérletével még az első félidőben sikerült egyenlíteniük, majd a második játékrészben további két találattal begyűjteni az ország első győzelmét az Afrika Kupák történetében. És ha egy üzlet beindul… A döntőben a másik ágon Uganda ellen szintén 0-1-ről 2-1-re fordító Egyiptom ellen sem volt megállás. A címvédő hiába került Badawi góljaival előnybe előbb az első játékrészben, majd Girma Tekle egyenlítőgólja után szinte azonnal másodszorra is, a 84. percben Mengisto Worku kiegyenlített, a torna történetének első hosszabbításában pedig a vezetést is megszerezte a walya antilopoknak, hogy aztán a fiatalabbik Vassalo testvér, Italo alakítsa ki a 4-2-es végeredményt és tegye teljessé a harmincezer hazai szurkoló örömét, és elkönyvelve Etiópia máig is legfényesebb diadalát.






Az 1963 legvégén rendezett negyedik tornán a nevező tizenkét országból már hat vehetett részt a végső tornán, mégpedig két három csapatos csoportban kezdve meg a küzdelmeket immár két városban. A rendezés először került Nyugat-Afrikába, nevezetesen Ghánába, ahol Accra és Kumasi adott otthont a mérkőzéseknek. A fővárosban a hazaiak egy Tunézia elleni 1-1-gyel debütáltak, majd a folytatásban Edward Acquah duplája révén Etiópia 2-0-s legyőzésével biztosították be a döntőbe jutást, hiszen a címvédő ezután már hiába verte ki a megelőző tornához hasonlóan 4-2-re Tunéziát, a csoport második helyezettjeként csak a bronzmérkőzésre kvalifikálta magát.
Edward Aggrey-Finn a kupával
A B-csoportban Egyiptom egy gólgazdag mérkőzésen 6-3-ra verte meg Nigériát (máig nem esett több gól ANK meccsen), ám ez később mégis kevésnek bizonyult. A régi rivális Szudán ellen ugyanis ezután csak 2-2-re futotta, a sólymok pedig így azzal a tudattal állhattak fel a Nigéria elleni meccsre, hogy három gólosnál nagyobb arányú győzelem esetén a csoport élén végeznek. Ezután már nem kell sok fantázia hozzá, hogy kitaláljuk, Szudánnak végül 4-0-val sikerült kétvállra fektetnie az ekkor jelenlegi becenevükhöz még nem igazán méltó szuper sasokat.
Egyiptom végül a címvédő Etiópia ellen kiharcolt bronzéremmel vigasztalódhatott, a döntőben pedig a fekete csillagok begyűjtötték első trófeájukat, miután viszonylag simán, Edward Aggrey-Finn büntetőjével és Edward Acquah újabb duplájával 3-0-ra verték meg Szudánt a voltaképpen már ezzel a sikerrel is edző-legendává avanzsáló Charles Kumi Gyamfi tanítványai.






1965-ben is megmaradt a torna hat csapatos lebonyolításának formátuma, holott ekkor már tizenhat ország vágott neki a selejtezőknek. Egyiptom azonban hiába vívta ki a kvalifikációt, mivel a rendező országgal, Tunéziával nem ápolt akkor éppen jó kapcsolatokat, nem volt hajlandó elindulni a tornán, helyét így debütánsként a nagyobbik Kongó válogatottja foglalhatta el, elsőként a közép-afrikai régióból. Sok sikerélményük a leopárdoknak ekkor még nem lehetett, hiszen előbb a címvédő Ghánától szenvedtek 5-2-es vereséget, majd a szintén újonc Elefántcsontparttal szemben is alulmaradtak 3-0-ra. A két nyugat-afrikai ország rangadója sem hozott sok izgalmat, Ghána egy kényelmes 4-1-es sikerrel masírozott be újra a fináléba.
Charles Kumi Gyamfi másodszor is győzelemre vezette Ghánát
Charles Kumi Gyamfit (balra) köszönti a ghánai államfő
A másik csoportban már jóval nagyobb volt a küzdelem, hiszen miután Tunézia 4-0-ra kiütötte Etiópiát, csak egy gól nélküli döntetlenre volt képes Szenegállal, utóbbiak pedig némi meglepetésre 5-1-re leiskolázták a szebb napjaikra már távolról emlékező etiópiaiakat (az egy szem góljukat még mindig Luciano Vassalo szerezte). Mivel ekkor még a több lőtt gól nem differenciált a csapatok között, így végül sorsolást tartottak, mely a hazai csapatnak kedvezett és így ők jutottak be a tuniszi döntőbe.
Ott végül egy fordulatos mérkőzésen Odoi góljára még válaszolt Chetali és Chaibi, majd a jelenleg már lelkészként ténykedő Osei Kofi gólja kiharcolta a hosszabbítást, ott pedig Frank Odoi második találata végleg eldöntötte a találkozót, Ghána megvédte a címét, Charles Kumi Gyamfi pedig az első vezetőedző lett, aki kétszer is felért a kontinens legnagyobb futballcsúcsára (majd 1982-ben harmadszor is).






1968-ban visszatért az ANK Etiópiába, és ezúttal a húsz nevező ország közül a magát kvalifikáló immár nyolc csapat két kvartettben viaskodott a csoportkörben. Az első csoportban Etiópia újra régi fényét idézve diadalmaskodott (két újabb Vassalo gól), második helyen pedig a későbbi gólkirály, a hetvenes években a Rennes színeiben a francia élvonalban is jópárszor betaláló Laurent Pokou által vezetett Elefántcsontpart jutott az elődöntőbe megelőzve Algériát és Ugandát.
Laurent Pokou, az első Európában
is elismert afrikai labdarúgó
A másik kvartettben Ghána megbotlott ugyan egy döntetlen erejéig Szenegállal szemben, azért megnyerte a maga négyesét, miközben a zárókörben az ekkor még Kongó-Kinshasa néven futó nagyobbik kongó (ma Kongói DK, ekkor még a főváros nevével különböztették meg a kisebbik "testvértől", Kongó-Brazzaville-től) váratlanul legyőzte Teranga oroszlánjait és kvalifikálta magát az elődöntőbe, mégpedig a magyar Csanádi Ferenc irányításával.
Ott pedig vitte tovább a lendület a leopárdokat, hiába egy újabb Vassalo találat ugyanis, a hosszabbításaban 3-2-re a közép-afrikaiak diadalmaskodtak. A másik ágon is hatalmas csatát hozott a nyugat-afrikai rangadó, az ezúttal is két találatig jutó Laurent Pokouval ugyanis a fekete csillagok védői is csak nagyon nehezen bírtak, és 3-3-as rendes játékidő után, csak a hosszabbításban sikerült kivívni a döntőbe jutást egy újabb góllal. A fekete csillagokat csak egy hajszál választotta el tehát az Abdelaziz Salem trófea harmadik, egyben végleges elhódításától, ám ezt végül jó időre el kellett napolniuk, hiszen a döntőben tovább folytatódott a kongói tündérmese. Pierre Kalala Mukendi góljával és hősies védekezéssel a leopárdoknak sikerült diadalmaskodniuk és első ízben megnyerniük a kontinenstornát. A döntő külön érdekessége, hogy a játékvezető az az Ad-Diba volt, aki a legelső, 1957-es tornán még gólkirály lett.






Az alapító hármasból csak Szudán nem nyert korábban még Afrika Kupát, így adva volt a feladat a játékosok előtt 1970-ben, amikor visszatért a torna kiindulásának helyszínére. Ennek megfelelően az első csoportmeccsen a hazaiak simán verték is Etiópiát, ám a folytatás nem teljesen úgy sikerült, ahogy azt előzetesen tervezték a szudániak. Az Elefántcsontparttól elszenvedett vereség (0-1) ugyanis azt jelentette, hogy az immár 21 csapatos selejtezőből először kvalifikáló, ám a tornán addig száz százalékos Kamerun ellen ki-ki meccset játszott a csapat, melyet végül nagyon nehezen, Djaksa és Hasabu góljaival sikerült a sólymoknak megnyerni 2-1-re, ugyanakkor a csoport élén az etiópok ellen a torna történetének legnagyobb arányú, 6-1-es győzelmét arató elefántok végeztek.
A szudáni csapat öröme
A másik kvartettben Ghána méltó bosszút állt Kongó-Kinshasán a két évvel korábbi döntőben elszenvedett vereségért, ám a visszatérő Egyiptommal már nem bírtak, akik jobb gólkülönbségük révén meg is nyerték a csoportot, miközben a leopárdok még az újonc Guineát se tudták legyőzni és így a címvédő nyeretlenül búcsúzott.
Az elődöntőben aztán mindkét szomszédpárbajban hosszabbításba torkollott a hatalmas küzdelem. Az ismét gólkirály Laurent Pokou (összesen szerzett 14 találatával 2008-ig volt a torna gólrekordere) által vezetett Elefántcsontpart alulmaradt Ghánával szemben, míg a hazai csapatnak sikerült az örök mumus Egyiptomot két vállra fektetnie két Muhammed El-Issed góllal. Az első televízió által közvetített fináléban a ghánai fekete csillagok hiába döntőztek zsinórban negyedszer, ezúttal alulmaradtak a vendéglátóikkal szemben, míg Szudán a cseh Jiří Starosta irányításával története legnagyobb sikerét érte el.






A hetvenes évek nagy fordulatot hozott az afrikai labdarúgásban és az alapító hármas elveszette korábbi meghatározó pozícióját. Etiópia először bukott el a már huszonnégy válogatott részvételével megrendezett selejtezőkön, de elvérzett Egyiptom is, míg Szudán a címvédő jogán automatikusan elindulhatott a tornán, azonban győzelem nélkül búcsúzott már a csoportkörben.
Fantamady Keita, Mali első hőse
Ezzel szemben öt újoncot is avatott a nyolc csapatos torna, melyek közül az A-csoportban például Mali az alig 23 éves létére később gólkirállyá avanzsáló Fantamady Keita vezérletével megelőzte Kenyát, valamint a selejtezőkben Ghánát kiverő Togót is és 
a kispadon a német Karl-Heinz Weiganggal a házigazda Kamerun mögött bejutott az elődöntőbe.
A másik csoporban a két Kongó masírozott tovább a debütáló Marokkó és a vérszegény Szudán előtt, mégpedig a jelenlegi Kongói DK ekkor már Zaïre néven meg is nyerte a csoportot. Az igazi meglepetések csak az elődöntőben kezdődtek, ugyanis a selejtezőkben Elefántcsontpartot is váratlanul kiverő, majd az utolsó csoportkörben Szudánt is kiütő kisebbik testvér, a Kongói Köztársaság a házigazdákat is legyűrte a később szövetségi kapitányként is sikeres Noël Minga (a csapatképen a második sorban jobbról a negyedik) góljával (1992-ben negyeddöntőig vezette a vörös ördögöket). A másik ágon pedig a már-már favorittá
A győztes kongói válogatott
előlépő Zaïre hiába szerzett korán vezetést Mali ellen, a sasok végül egynagyon fordulatos mérkőzésen hosszabbításban 4-3-ra diadalmaskodtak (Fantamady Keita két újabb gólt szerzett), így két újonc mérkőzhetett meg a döntőben március 5-én Yaoundéban.
Kiélezettségben és izgalmakban a finálé sem okozott csalódást, hiszen a vezetést az eddigiek alapján talán esélyesebb Mali szerezte meg az első félidő hajrájában, de Kongó a második vélidő közepén hat perc alatt három gólt szerzett. Előbb Jean-Michel Mbono (57. és 59. perc) duplázott, majd François M’Pelé (63. perc) is betalált (ők a csapatképen felülről a második sorban balról a második és a harmadik játékosok), így később Traoré találata már csak szépítést jelentette a sasok számára. A találkozó végül 3-2-es végeredménnyel és a vörös ördögök történetének legnagyobb sikerével zárult, miközben Mali azóta nem tudott már egyszer sem eljutni a döntőig.






1974-ben először rendezték már négy stadionban az Afrika Kupa küzdelmeit, mégpedig újra Egyiptomban. A selejtezőknek már 27 ország vágott neki, melyek közül Mauritius első és egyetlen alkalommal vívta ki a kvalifikációt, de Zambia is ebben az évben debütált a kontinensviadalon. Nem is akárhogy, hiszen a jugoszláv Ante Bušelić által irányított rézlövedékek az A-csoportban vereséget szenvedtek ugyan a száz százalékos teljesítménnyel továbbmasírozó hazaiaktól, ugyanakkor legyőzték Ugandát és Elefántcsontpartot is egyaránt 1-0-ra és továbbjutottak az elődöntőbe.
A B-csoportban Guinea és Mauritius előtt ismét tarolt a jelenlegi két kongó, ezúttal azonban a címvédő végzett az élen, Zaïre pedig a második helyen, vagyis a leopárdokra vártak a favoritnak számító hazaiak a legjobb négy között. Hiába vezettek azonban az 54. percben már két góllal is a fáraók, ez volt az a találkozó, ahol a korábbi három csoportmeccsen is három gólig jutó Pierre Ndaye Mulamba tovább fokozta a tempót és kétszer is betalált a hátralévő időben, mivel pedig közben Mantantu is eredményes volt, a hazaiaknak végül a közönség nagy csalódására csak a bronzmeccs jutott.
A 1974-es zaïrei válogatott
A másik ágon további nagy meglepetésként Zambia a 21 esztendős Bernard Chanda mesterhármasával legyőzte a címvédő Kongói Köztársaságot 4-2-re, így a döntőben ők csaphattak össze a zaïreiekkel, akiket szintén jugoszláv szövetségi kapitány, az 1974-es VB-n szülőhazája válogatottja elleni meccs furcsaságaival bundagyanúba keveredett Blagoja Vidinić irányított.
A március 12-i fináléban a zambiai Kaushi vezetőgólját Ndaye Mulamba (a csapatképen az első sorban jobbról a második) előbb kiegyenlítette, majd a hosszabbításban az előnyt is megszerezte, ám a legutólsó pillanatban, a 120. percben Sinyangwe 2-2-re alakította a végeredményt, és az akkori nemzetközi gyakorlat szerint újramérkőzést vívott ki Zambia számára. Két nappal később azonban már nem volt kegyelem, a rendkívül kalandos életútat befutó (Forgotten Gold címmel film is készült róla) Ndaye Mulamba újabb duplája eldöntötte a kupa sorsát, a “Volvo” becenévre hallgató játékos pedig 9 találatával máig is minden idők leggazdagabb termésével lett a torna gólkirálya.





Ahmed Abouali
a kupával

A tizedik kiírás alkalmából már harmadszor tért vissza az ANK Etiópiába, ahol a rendező és a címvédő mellett nevező harminc ország selejtezőiből ezúttal egyetlen újoncnak sem sikerült kvalifikálnia magát. Így sem maradtunk meglepetések nélkül, hiszen az első csoportban a házigazdák kikaptak a N’Jo Lea vezette Guineától és Egyiptomot sem tudták legyőzni, így idejekorán búcsúztak a küzdelmektől, míg a B-csoportban a ‘74-es VB-n presztiszéből sokat veszítő Zaïre távolról sem idézte korábbi önmagát és Szudán mögött a kvartett végén végzett, miközben a román Gheorghe Mărdărescu által vezetett Marokkó és Nigéria egyaránt első alkalommal jutott be a legjobb négy közé.
Ezen a tornán egyedülálló módon nem rendeztek elődöntőket, hanem az akkori világbajnokságokhoz hasonlatosan a továbbjutók egy újabb csoportkörben döntötték el a helyezéseket. Az első fordulóban Guinea és Nigéria 1-1-es döntetlent játszott, így az Egyiptomot egy 88. percben szerzett Zahraoui góllal legyőző Marokkó lépéselőnybe került a vetélytársaival szemben. Miután a szuper sasok ellen 0-1-ről megint csak az utolsó tíz percben sikerült fordítaniuk a marokkóiaknak Faras és Guezzar góljaival, a mindeközben Egyiptomot 4-2-re kiütő Guinea maradt a legfőbb kihívó és a két válogatott találkozója döntőnek is beillett az utolsó fordulóban. Ezen a meccsen az Atlasz oroszlánjai újra bizonyították, hogy az utolsó pillanatig küzdenek, ha kell, és Souleymane első félidőben szerzett találatát a 86. percben egyenlítették ki Ahmed ‘Baba’ révén, ezzel pedig elhódították az ország mindmáig egyetlen trófeáját.






A hetvenes évek utolsó tornájának egyetlen újonca az akkor Felső-Volta néven szereplő Burkina Faso volt, mely igazából csak Elefántcsontpart és Mali kizárásának köszönhette a kvalifikációt, ám végül az erőviszonyoknak megfelelően pont nélkül zárt a csoportjában. A hazai csapatként újra favoritnak számító Ghána ugyanakkor megnyerte az A jelű kvartettet, mögötte pedig a szomszédvár Nigéria jutott tovább megelőzve Zambiát.
Ghánai játékosok öröme,
Jobbról a második Karim Abdul Razaik
A másik csoportban Kongó két veresége miatt gyorsan kiszállt a továbbjutásért folytatott küzdelemből, az öt kihagyott torna után visszatérő Tunézia azonban bejutott a legjobb négy közé. A másik elődöntős helyről Uganda és Marokkó összecsapása döntött, melyen végül meglepetésre a címvédő nagyon sima, 3-0-ás vereséget szenvedett. A darvak a négy között is tovább szárnyaltak, Nasurnak és a tornán harmadik gólját jegyző, akkor alig 20 esztendős Philip Omondinak köszönhetően 2-1-re diadalmaskodtak az így még mindig finálé nélkül maradó Nigéria ellen is. A másik ágon Abdul Razak találatával nagy csatában verték a hazaiak Tunéziát, majd a döntőben Opoku Afriyie duplájával már valamivel simábban 2-0-ra Ugandát, vagyis a fekete csillagok harmadszor hódították el az Abdelaziz Salem trófeát, melyet a kiírás értelmében így végleg meg is tarthatott a Ghánai Labdarúgó Szövetség.

A CAF a leendő győztesek számára új trófeát készítettett, ám ez már egy következő poszt témája...




Az Afrika-kupák történetével foglalkozó sorozatunk posztjai:



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése